Ült a szoba mélyén .. halkan világított egy kis lámpa fénye és emlékek sora tört fel benne:
...egy mosoly, mely szemei sarkában bujkál...kedvenc vízesésem tükre szemeiben szikrázot.... lengtünk a kötélen,mint megannyi kóbor kölök, és nevettünk.. szikrákat szórt a napfény a hullámokon, melyeken a gáton átfutottunk... aztán sétáltunk tovább, kéz a kézben, mint két iskolás diák, aki nem akarja tudni , hol a séta vége, közeben történetekről meséltünk, hogy bukott egy téli éjszakán és vergősött haza dombokon, holott egyenes úton gyorsabb lett volna az út, és láttam, magam előtt a diákot... a kamaszt, aki szertelenül átbucskázik a szikrázó hóesésben. Holott tombolt a nyár, kamilla virágok virítottak a búzamezőn, miközben hazasétáltunk.Álmokról meséltünk, álmokról, mely szívünket fakasztja, álmokról mely új életet ad a létnek.Aztán vált a kép, mikor asszonyként ölelt csókolt, s mosolygós szemében megcsillant a nap.Szeptember volt már, a halvány sugarakkal ontotta ránk a fényét az alkony, és mégis lángolt a szivem...
Hogy mi a szerelem, én megmondani nem tudom, csak érzem, hogy mikor lehunyom a szememe őt látom, az ő mosolyát hallom, az ő szikrái jelennek meg a tündöklő égen.
Szerettem? nem tudom. szeretek? nem tudom. csak érzem finom csókját, mely ajkam érinti és játszik ajkammal, mint finom liliomszállal.Puhán csókolja, nem vadul, nem kér nem követel, csak megérinti, mint fűszálat a lenge szellő.
Szerelem? nem tudom. Csak mikor átölelem lélekkel, mintha újra egész volnék. Mintha sosem szüntem volna meg, mintha örökké élnék.
Mikor múlik el? tán soha, tán mindig minden mozdulatban, minden érintésben.De a szeme....a szeme örökké elkísér utamon...
Szerettem? nem tudom.Csak emlékezem a pillanatokra, melyek boldoggá tettek Vele...
Csendes szobábanhalkan mereng a bölcs és irigyli a fiatalságot, ki még tud lángokkal lobogni örökké...
