Búcsú ereje

http://www.youtube.com/watch?feature=endscreen&NR=1&v=oN0wFp_VCDQ 

Nézek egy videót. Hallgatom a zenét és elővesz a féktelen fájdalom. Az elvesztés fájdalma. Mikor két út különválik. És eszembe jut, hogy igazából egy párkapcsolatban két fontos pillanat van, ami meghatároz sok sok mindent a továbbiakban. Az elsö és az utolsó csók. Akárhány párkapcsolatom volt, lehet már csak az érzetre emlékeszem, de minegyik férfi első és utolsó csókjának érzete az ajkamon ég. Meg tudja határozni milyen is volt és milyen is letta kapcsolatunk. Amikor tudtam, az érintésből, hogy egy kapcsolat végetért. Érezni lehetett a csókon. Ahogy az első csókon lehetett érezni a kapcsolat milyenségét, az utolsó csókon lehetett érezni a bucsut. Mindig. Néha oda sem figyel az ember. Ám ha elgondolkozunk egy cseppet. Pontosan lehet tudni mire gondolok.

És ahogy fontos a csók. Fontos az ölelés is. Mikor búcsúzol egy baráttól, vagy halálos ágyán búcsút veszel a szerettedtől. Tudod, hogy az az érintés örökre szól. Mig itt vagy ezen a földön ez lesz az utolsó, amit kapsz tőle. És a barátoktól is így búcsúzunk. Mintha minden búcsú az utolsó lenne. Innen lehet megismerni az igaz barátokat. Kikkel lehet, hogy naponta kávézol, mégis minden alkalommal, mikor elváltok űgy váltok el, mintha örökre tennétek. Akitől nem így búcsúzunk, az nem is igaz barát. Annak az elvesztése nem jelentene számunkra nagy megrázkodtatást. Viszont a barátoktól, akik igazak, tőlük fontos, hogy az utolsó emlékünk pozitiv legyen :)

Ha erre gondolok megértem, hogy mennyire sok számomra a fontos ember. és mennyire sok a kevésbé fontos. Fura az élet. 

A búcsúnak ereje van. örökre szól. végtelen. csoda. hisz azzal az emberrel kivel találkoztál nem találkozol többé, ahogy a viz sem tud ugyanaz lenni, mert minden pillanatban más. Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Nem találkozhatsz újra azzal az emberrel, csak egy nagyon hasonlóval, akit épp úgy szerethetsz, mint a búcsú elött. Viszont a búcsú pillanata benned ég. benned ég az érzet, amit hátrahagyott. 

Kevés csodálatos utolsó csókom van. Ám azokat nem felejtem :) 

Álmodtam..

Álmodtam egy világot. Csodás benne az élet. ÉLni lehet benne. Élni. Érteni a napot, a tavaszt, a levelek és a fák szavát. Hallani lehet, ahogy az élet utat tör magának, lehet érezni az apro rezdüléseket a lelkekben, ahogy megérintik egymást. ÁLmodtam, hogy látom a csillagok fényét, hallom a szél zúgását a fák közt. És halloma rigótojások életrekelését a kis bokor mélyén. Álmodtam egy világot. Álmodtam, hogy a szeretet többet ér mindennél. Olyan világot álmodtam, ahol képesek a lelkek megérinteni egymást. Nincs hazugság, nincsenek vádak csak szeretet. nincs multidézö fájdalom, se jövölátó álmodozás, hanem a jelen van. a Jelen csodái és pillanatai. Álmodtam ezt a világot, mikor még gyermek voltam ebben a világban éltem. Aztán felnöttem, és azt hittem csak egy csudaszép álom volt. Vágytam erre a világra. De elfelejtettem oda az utat. Mikor ujra megleltem az utat sokan bolondnak tartottak...ám voltak kik segitettek tovább álmodni és ÉLNI ÉLNI örökké, mig csak testem el nem porlad, hogy életet adjon az új életnek, mikor majd táplálhatom a földet, hogy új élet fakadjon belölem. Mert ebben a világban az elmulás épp oly természetes, mint az ÉLet. És mégis végtelen :)

Nem tudom.. skizofrénia

Volt vala ha egy lány tele álmokkal tervekkel, s ha egy megbukott, újat alkotott fantáziával, élettel és szivvel. Sokszor elbukott. Sokszor felállt. Sokszor tudta, nem a szive szerint cselekszik, sokszor csak sodrodni vágyott az árral, de soha nem tudott. Önálló gondolatai voltak, szive, ami mindig megállitotta a tükör elött és szembe forditotta Önmagával, hogy ki is Ö... A válasz soha nem érkezett emg, mindig csak ugy érezte az uton jár.. néha letért.. sokszor letért.. sokszor elfáradt.. de álmodott tovább egy uj világról egy szépről. emberekről, akik előtt Önmaga lehet, akik előtt nem kell titkolnia, hogy ő csak egy álmodó. Aki a szive szerint szeretne élni. A világ keserű, mikor megtalálta a lelke párját rá kellett döbbennie, újra és újra, hogy csak egy állomás volt az útjában. Egy állomás, hogy segitsen. Mindenkiben bizott és mindenkit megértett, csak épp magát nem. Nem tudta merre visz az utja, s mikor irányitani akarta a szive felsikoltott. Álmok utján lépkedett ahol nem, mert Önmaga lenni. mert legjobban Önmagától félt. A haláltól, a látomásoktól és a félelemtől, a félelemtől amit másokban okoz. Mindig különleges akart lenni, holott az volt. Ez a lány én voltam. Most is félek, semmivel sem vagyok különb másoknál.gyáva módon tudok elfutni saját magam elől. nem tudom honnan kapom az erőt, hogy újra és újra felálljak. köszönhetem a barátaimnak, vagy Istennek, de igazából fogalmam sincs. Félek a sötéttől ami bennem lakik. A sötéttől aki képes ölni, büntetni és fájdalmat okozni,és ugyanakkor vérzik a szive és zokog. Zokod önnön sirja felett, hogy talán valamit sikerült adnia, és mégis hisz és remél, hogy többet tud majd. Soha nem tudja meddig tart az utja, és mikor ér véget. Mindig azt reméli minél előbb. s bizik abban, hogy nem fogja látni, mit rémálmaiban, mikor megélte a jövöt, mint egy látnok, mikor karjai közt halt meg a barátja, mikor füstbe borult hazája, mikor hallotta a halálsikolyokat. Bizik és fél. De járom az utam...