"Mikor bánatos mindig elővesz egy könyvet, és elmerül a mesék világában, hogy felfedezze újra a Reményt.A bánatsarok kis szobában halkan kattan az olvasólámpa kedvenc fotelja mellett. Felüti suhogó lapos kis fantázia világot,majd könyvillatú ábrándba merül.
Volt mikor félt ettől a szobától. Nem érezte a bánat értékét, pedig mily sok bánat létezik...
Bánat, mikor meghal valaki, kit nagyon szeretett.Elveszettnek érzi az érintést, a szavakat, melyek meghatározták. Nem látja be mért kellett így szeretni, hogy az elvesztés ekkora hiányt okozzon. Aztán rájön, hogy az őszinte szeretet a bánat által nyilvánul meg. Hisz Önnön magát siratja s nem az elvesztett embert.Tudja, neki már megadatott a felejtés áldása. Ő már szebb úton jár.
Bánat,mikor megsebzett valakit, holott nem akart sebet ejteni. Sajnálja, hogy kimondta a szót, szégyelli magát, mert másnak fájdalmat okozott. Aztán rá kellett döbbennie, hogy igazából ezáltal ismerte meg a másik szeretetét, és a megbocsátás örömét, a bocsánatkérés csodáját.
Bánat, mikor elmegy a kedvesünk. Aki fény volt sötét kamrák mélyén. Újra sötét kamrába zárja Önnön magát, csak ne kelljen érezni azt a szívet- lelket szorító fájdalmat. Mikor fizikálisan úgy érzi kitépték szívét, lelkén egy egy darabját. Tán ez a legszörnyűbb bánat, mert ebben a bánatban elveszett a remény. Hisz véget ért valami megfoghatatlan érzés, mely bevilágította Őt. Becsapottnak érzékeli a világot, mely fényével átverte. Sötét a nap is, mely alatt él... Ám a mesék lassan elhiteti vele, hogy szebb a világ, ha meri nézni. S rádöbben, hogy bánata legméllyén ott bújkál a remény.Miután kiüríti bánatpoharát, összetört cserepeit eldobva lassan eltűnik az árny, hogy átadja helyét a hajnalcsillag sugarának.
Csendesen becsukja ódon illatú meséskönyvét, halk sóhajjal lekapcsolja a lámpát, széthúzza szobája kárpitfüggönyét..gyönyörködve csodálja a hajnalfényt...."
a kastély
kastély
2011. május 16., hétfő
2011. május 5., csütörtök
Érzelmek 1. A félelem
Az érzelem nem egy üres szó.. hanem túl sok a tartalma.
"Üres szoba magányában csendesen üldögélt hintaszékében. Élete szeme előtt jelent meg, mintha egy mágikus varázsgömbön keresztül nézte volna. Ma már nem tudja megmondani mi volt a legnagyobb félelme.
Gyermekként félt, a sötétben megbúvó árnyaktól, rókától, hogy majd elrabolja.Ám mivel rettegésénél nagyobb volt a kíváncsisága, ezért megnézte mi húzódik az árnyak mögött és rá kellett döbbenie, hogy azok csak apró bokrok, vagy épp egy cicus, aki éjjeli sétáját végzi.
Aztán félt az álmoktól, melyek mint lidércnyomás ragadták őt messze a földi világtól. Az álmoktól, melyben gonosz volt és számító.S bár tudta mi helyes és mi nem, inkább pusztító haragjában ölt, élvezte ahogy a félelem kiül az emberi arcokra, az összetört roncsokra, embertetemek kínjait élvezte.Félt a démonoktól, akik hallgattak szavára, mert rettegtek tőle és végül félt mindezekből felébredni.Aztán megtanult repülni álmában, megtanult segíteni és ölni a démonok seregét, megtanult parancsolni és figyelte, ahogy az emberek arcáról eltűnik a félelem és elöntötte szívét a vágy, hogy ezt a kifejezést mindig láthassa.
Aztán félt egyedül lenni.Míg meg nem ismerte a csend hatalmát, ahol a gondolatok sebes szárnyon viszik a hirt. Hozzák a vágyakat és érezni lehet az élet lüktetését. Már látta, hogy az üres szoba is fénnyel tölthető be, csak ki kell nyitnia álmai kapuját s a képek megelevenednek.
Aztán félt a változástól, mely mindig szükségszerűen jön.Félt az új megtapasztalástól, mert nem tudott felkészülni a változásra.Majd észrevette, hogy a változás jó, hisz az maga az élet, mely át és át fon minden úton és magában hordja a reményt, mely egy olyan fénylő csillag, mely átsegíti a változás nehéz időszakain.
Aztán félt a magánytól. De rá kellett jönnie, hogy nincs magány. Csak az emberek túl sokat tartanak róla. Rá kellett döbbennie, hogy az igazi magány, ha valaki képtelen szeretni önnön magát és ezáltal másokat is.
És a legnagyobb félelme maga volta félelem.Amit generált sok éven keresztül és őrzött a szivében. Hogy félni fog majd. Egy olyan félelemtől amit nem bír leküzdeni. Ami lebéklyózza és sötétségbe zárja kastélya börtönébe űzi a fényt, melyet a tapasztalás útján az életében megtalált. Félt a jövőtől, hogy képtelen lesz megváltoztatni a félelemei miatt és ezek kordában tartják. Félt hogy nem tudja megmenteni szeretteit, mikor eljő az ideje.Hogy nem lesz bátorsága legyőznie önnön magát.
Még mindig fél. De rájött, hogy félelmei előreviszik az úton, melyet be kell járnia.Nincs választása a dolgok felett, de azt megválaszthatja, hogy miként jár az úton.
Már nem fél a véletlenektől, mert megtanulta, hogy nincs. Már nem fél a találkozásoktól, mert tudja, hogy azoknak meg kell történnie.
Az emberek túl nagy feneket kerítenek a félelemeknek.S ezáltal uralkodik felettük.Pedig az érzelmek kastélyában csak egy szoba van a félelemnek a többi szoba mellett. Néha kinyílik ajtaja, benéz rajta a lélek, és tudja, hogy jó hogy van ilyen szoba.
Csendesen állt fel a hintaszékből,mosoly bujkált szemében."
"Üres szoba magányában csendesen üldögélt hintaszékében. Élete szeme előtt jelent meg, mintha egy mágikus varázsgömbön keresztül nézte volna. Ma már nem tudja megmondani mi volt a legnagyobb félelme.
Gyermekként félt, a sötétben megbúvó árnyaktól, rókától, hogy majd elrabolja.Ám mivel rettegésénél nagyobb volt a kíváncsisága, ezért megnézte mi húzódik az árnyak mögött és rá kellett döbbenie, hogy azok csak apró bokrok, vagy épp egy cicus, aki éjjeli sétáját végzi.
Aztán félt az álmoktól, melyek mint lidércnyomás ragadták őt messze a földi világtól. Az álmoktól, melyben gonosz volt és számító.S bár tudta mi helyes és mi nem, inkább pusztító haragjában ölt, élvezte ahogy a félelem kiül az emberi arcokra, az összetört roncsokra, embertetemek kínjait élvezte.Félt a démonoktól, akik hallgattak szavára, mert rettegtek tőle és végül félt mindezekből felébredni.Aztán megtanult repülni álmában, megtanult segíteni és ölni a démonok seregét, megtanult parancsolni és figyelte, ahogy az emberek arcáról eltűnik a félelem és elöntötte szívét a vágy, hogy ezt a kifejezést mindig láthassa.
Aztán félt egyedül lenni.Míg meg nem ismerte a csend hatalmát, ahol a gondolatok sebes szárnyon viszik a hirt. Hozzák a vágyakat és érezni lehet az élet lüktetését. Már látta, hogy az üres szoba is fénnyel tölthető be, csak ki kell nyitnia álmai kapuját s a képek megelevenednek.
Aztán félt a változástól, mely mindig szükségszerűen jön.Félt az új megtapasztalástól, mert nem tudott felkészülni a változásra.Majd észrevette, hogy a változás jó, hisz az maga az élet, mely át és át fon minden úton és magában hordja a reményt, mely egy olyan fénylő csillag, mely átsegíti a változás nehéz időszakain.
Aztán félt a magánytól. De rá kellett jönnie, hogy nincs magány. Csak az emberek túl sokat tartanak róla. Rá kellett döbbennie, hogy az igazi magány, ha valaki képtelen szeretni önnön magát és ezáltal másokat is.
És a legnagyobb félelme maga volta félelem.Amit generált sok éven keresztül és őrzött a szivében. Hogy félni fog majd. Egy olyan félelemtől amit nem bír leküzdeni. Ami lebéklyózza és sötétségbe zárja kastélya börtönébe űzi a fényt, melyet a tapasztalás útján az életében megtalált. Félt a jövőtől, hogy képtelen lesz megváltoztatni a félelemei miatt és ezek kordában tartják. Félt hogy nem tudja megmenteni szeretteit, mikor eljő az ideje.Hogy nem lesz bátorsága legyőznie önnön magát.
Még mindig fél. De rájött, hogy félelmei előreviszik az úton, melyet be kell járnia.Nincs választása a dolgok felett, de azt megválaszthatja, hogy miként jár az úton.
Már nem fél a véletlenektől, mert megtanulta, hogy nincs. Már nem fél a találkozásoktól, mert tudja, hogy azoknak meg kell történnie.
Az emberek túl nagy feneket kerítenek a félelemeknek.S ezáltal uralkodik felettük.Pedig az érzelmek kastélyában csak egy szoba van a félelemnek a többi szoba mellett. Néha kinyílik ajtaja, benéz rajta a lélek, és tudja, hogy jó hogy van ilyen szoba.
Csendesen állt fel a hintaszékből,mosoly bujkált szemében."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)