Láng

Félelem alagutjai százezer emlék
cikázva bejárja szívem.
És minden emlék édes zsongással tölt el.

De a legszebb emlék,
mikor valaki lángra lobbantja lelkem.
A tűz nem lehet forróbb,
az ölelés nem lehet édesebb.
Akkor csak ketten vagyunk
te és én.
Nincs ott másnak hely,
elemésztené a tűz.
Szemed villanása
eleven északi fény,
karjaid ölelése,
szikrázó selyem.
Fellobbant felemészt
És mégis örök.
Őrült felfoghatatlan.

Láng.

Zsebkendő

Nem olyan zsebkendőről beszélek, ami gyönyörű csipkés, nem is olyanról, ami a nagymama polcán megtalálható, nem én nem iylen rongy zsebkendőről beszélek. Én egy papirzsebkendőről, amit pár napja bementem a boltba és levettem a pocról 10 db os csomagolásban, illatos volt, és pici Csőrikés, Tapsi Hapsis  mesefigurák voltak rajta. Biztos sokan ismeritek, én azért vettem meg, mert mosolyt csalt az arcomra, tesó is vett egyet, más csomagolásban. megszaglászva illatát, bele is fujtuk az orrunk ,mivel igen hideg volt.MA reggelre már csak három zsebkendő maradt bent a csomagolásba,de nem tudtam, hogy pont ez a három zsebkendő változtat meg bizonyos nézőpontokat a világról. Bejött egy ügyfél, kolleganőm az ügyfélszolgálatos, általános ügyintézésnek indult ahol önkéntes nyugdijpénztári tagságából szeretett volna a hölgy visszavássárolni, mivel nyugdíjas lett. Fel is hivtuk a központot, hogy mi is jobban eligazodjunk, erre kiderült, hogy nem önkéntes pénztárról van szó, hanem magánnyugdijpénztárról. Megpróbáltuk a hölgynek elmondani, hogy az megszűnt. 40-50 éves hölgyről beszélünk, legalábbis annak látszott, jól öltözött volt, tiszta. Ám ekkor elkezdett elöször káromkodni, hogy az állam elvette a pénzét, majd elkezdett sírni.Én beszaladtam a zsebkendőimért és megkínáltam vele. ő elkezdett mesélni, hogy kirakták az utcára, se szó se beszéd, próbál dolgozni, megcsinál ő mindent ahol meg is becsülik a földeken, hogy nő létére zsákokat pakol és 20 kilós ládákat, amikor arcüreggyulladása volt ,akkor is dolgozott, meg mindek is fizet tébét, mikor 1400 forintot kellett antibiotikumra költeni.Nem tudja kimosni a ruhát, mert kirakták és a szálláson is... és közben észrevette a zsebkendőt,.. "jajj de szép zsebkendő,jajj de kár, hogy elhasználtam, én ilyen szépet még alig láttam." azonnal kináltam oda a másik zsebkendőt " köszönöm szépen, én még nem láttam ilyen szép zsebkendőt, el is rakom a pénztárcámba, nehogy elhasználjam. mert tudja én többre becsülöm ezeket a dolgokat. Többre becsülöm a cirok seprűt is, mert azzal dolgozni lehet. És én aki dolgozni akarok, cigánykodom a munkáért, már elnézést a kifejezésért, én nem kapok.De velem van a Jóisten, mert tudom, hogy velem van." Folytatta még , de én már nem bírtam figyelni teljesen, néztem azt a zsebkendőt, ami még volt egy szem a zacskóban és majd megszakadt a szivem. Egyet elhatároztam, én is elrakom azt a zsebkendőt, hogy emlékeztessen rá, megköszönni minden nap az életem, testvéreim, barátaim és azt hogy bármennyire is szar nekem, vannak akiknek még nálam is rosszabb.

Cseppek...

Hullással érintik a földet,

időtlen utakon áthatják az életed

halk eső szava csendesen 

pereg végig arcod sós ízén.

Emeled tekinteted

messzi fent van valahol

valami, de a föld már nem felel.

Néma cseppek peregnek

föld issza be, 

s te átengeded a fájdalmat

álmot,

életet. 

Tested halott pora 

féltve őrzi a titkot

fázol, 

üres.

Az utcák kihalt magánya

aszfalton kopogó félelem

ősi szellemek szava

szomorú érzelem.

Látod az felhőn,

veled sír, üvölt tombol,

de csak halkan, örök áztatón.

Néma cseppek peregnek

föld issza be, 

s te átengeded a fájdalmat

álmot,

életet. 

Tested halott pora 

féltve őrzi a titkot

fázol, 

üres.

Egy pillanat…

Sütött a Hold, mint már annyi éjjen át, a tó felszínén némán suhantak a visszatükröződő lámpák fényei…

Egy öreg kivágott fa rönkén két fiatal csendesen suttogta egymás fülébe a tiszta szerelem halk búgását…

Szimfóniát szórt nekik az öreg Fűzfa hosszan lenyúló vékony karjai…

Telet mutat a tükör megtört fénye, vadkacsák néma sipákolással, bús szárnycsapásokkal köszöntik hangos szomszédaikat…

A Fűzfa csendesen aludt, de szívében még élt, mikor fiatalként ültették...

Sok Szentivánéji tűzijáték fényei, melyek néha megperzselték lekonyuló ágait…

Párok s éjjek fonódtak egybe, gyermekek kacagása…

Nyarak zsámbéka, mely lábainál nevelte a kacsák ifjabb nemzedékét…

A tavasz zsongása, az idő fásult múlása…

Egy kék szem suhant át a tájon, fel akarta fogni, az élet zsongását, az idő múlását…

Hátát némán fektette az öreg Fűz szívéhez…

S érzett… Újra élt…Csend és Béke…Isten létezik …

Kelta farkas

Szomjazó farkasként

szeled erdő sötét mélyét.

Nem tudod, mikor léptél be,

s nem látod az út végét.

Szemed izzó éhségben

tükrözi a fenevad magányát.

Bundádban a szabadság szele,

talpadban a megtett út.

Csontjaid fáradtsága-

újult erővel tölt el.

Sárga szemeidben a fájdalom tava

szívedben a megtört lélek.

Falkád kivetett harcosa...

A szél most feléd fúj,

érzed a friss meleg vért,

ahogy agyadba ömlik,

a vadászat ősi íze.

A Hold kitelt ;mégis

felhők fátyla takarja el.

Az éj csöndesen ölel magába,

már látod az ifjút,

mintha rád várna.

Lelapulsz, figyelsz,

zsigereidben a gyilkosság vágya.

Egy ugrás, egy harsánynak tetsző

csendes roppanás.

A kiömlő vörös manna

már testedet táplálja.

Üveges tekintettel néz Rád a halott.

Minden fájdalmad beleadod.

Szakad, reped, üvölt

a hús, a csont.

A Vére áztatta bundával

kapod fel tekinteted...

Jeges fénnyel les Rád a Hold.

Szégyen? Magány?

Torkodban ősi hang

reszket, kitör!

Sírsz.

Áldozatod megdermedt

teste mellett ülöd

Önnön gyászos torod.

S valahonnan tiszta

patak ízét viszi

feléd a szél...

Csörgedező

tiszta

forrás.

Lemossa

haláltól

lucskos

tested.

ÉLSZ.

A szívkulcsai

Lelked mélyén ősi éned,

titkon talán benned élhet,

Örök harc mi reád vár,

elkerül végül a halál?

Utad végén válaszra vársz,

Sorsod tán a pusztulás,

Netán égi kegyre lelsz,

S újfent életre kelsz,

Megjárod a sötétséget,

Az izzó fényességet,

Te magad fényben jársz,

Mögötted a zord kaszás,

E kettősség övez téged,

Ragadd meg a büszkeséged,

Ősi utat, ha megleled,

A fény lesz majd a fegyvered...

Sárkányangyal

Félni a lehetetlen messzeség honától,

Félni a sorstól,

Félni önmagunk szerelmétől..

Mind hiábavaló.

Mikor két lélek találkozik,

Meghalnak csendben, fájdalomban,

Hogy újra egyek legyenek

Tépő, zúzó, tűzhányó,

Mely felemészti a poklot és a mennyt,

Mely álomba ringatja az érzékeket és

Mely újra találja Önmagát

Benned,

ki vagy a csendem,

az élet, mely a forrást jelenti.

A csend, mely dübörgő vízesés,

A csend, mely üvöltő orkánként járja át:

lelkem

Ki nem épített zugai mélyét.

Te vagy a szív, én a lélek, vagy

Te vagy a lélek s én a szív.

Egy és mégis külön lélek.

Sárkányok tüze edzette lelkünk

Két szárnyas démon, mely elbukott

A szerelem ösvényén.

S most élünk.

Látunk, fájunk.

Megéljük az emberséget.

A kegyetlen kegyelmet,

Melyet a szabad akarat jelent.

S te újra én vagyok és én te.

Vajon ismersz e?

Vajon felismerlek –e ?

Vajon vannak e még kérdések?

Szeretsz-e?

S én szereltek-e?

Eldöntötte előre sorsunk ki mindent lát?

Örökké…

Tizezred évente egyszer látlak…

S tudom ismét:

Bukott angyalok vagyunk.

Táltos eledel...

Egyszer egy leány megálmodta a jövőjét. A sors iróniáját a megtanult bölcsességeket nem tudta feledni.De élni akart. ÉLNI. lélegezni, tűz lenni, mint egy lidérc, hogy megakadályozza sorsát, mit neki rendelt az ég.Hogy megakadályozza a démont, mely lelkében tombolni kész...
Egy mese egy álomvilág messzire repítette az élet minden fájdalmától. Saját maga lelkébe zárta a tüzet, mely lényének örökké való része.Lángol dalol, hol nem hallja más, hogy soha ne kelljen vállalni a tüzet, ezért csak ritka pillanatokban borította el az embereket. De ki szemébe nézett látta az örökké izzó fényt, mely körül zsongta lényét.S nem értették, mért rejti el, a fényt, ami képes megnyitni minden szív legmélyebb érzelmeit,mit maguk elöl titkolnak a szívek.
S voltak emberek, kik megismerhették e tüzet, annak minden hevével, és melengető jóságával, s azt mondták: hisz ez semmivel sem másabb, mint az otthon melege.De ők süvöltő viharokba kívánkoztak, jeges- forró érzékekkel. Nem kell az állandóan parázsló izzó tűz, mely mellett meglátod jövőd, mely felemel és lesúlyt egyszerre, mert érzed hazaértél.. pedig te még bolyongani akarsz.S a tűz fellobbant, kialudt egy izzó parazsa, mert emlékbe vitte magával a távozó, hogy benne égjen tovább, őt melegítse...
De lassan kifogyott minden parázs, elhordták tüze melegét.Egy maradt csak,egy kis szén darab - mely egykor jegenye volt, ki feláldozta magát a tűzért - pislákoló fénye töltötte meg a kék teret..s akkor jött valaki, parazsat hozott, égő fenyőágból készült ősi törzset.Élőparazsat hozott, valódi lángokat, valódi ősi erőt.A tűz megtelt, hatalmasabb máglyát nem láthatott ember fia... s a tűz betöltötte fénnyel a lányt.
S bár a lény elment, elhagyta újra a leányt..de a fény már nem tudott vele távozni....
ÉLT.Mert élnie kellett.Hogy adhasson magából fényt.Hogy tüze melegénél menedéket találjanak kik fáznak, kik elfáradtak a jeges - orkán viharokban. Kiknek kell egy jó szó, egy szép mosoly.S így, kellő erőt gyűjtve nekimehessenek ismét az élet hurrikánjának.
S csendesen meghalt, mikor az utolsó izzását is ellopták szívéből.ÉLŐ máglyán temették és kísérték lelke útját élete apró parazsai. S mikor testéből felfele szállván megszámolta a sokaságot, kik szíve melegéből éltek, megnyugodott lelke.Csendes patakba szórták hamvait az egybegyűltek, mint megannyi színpompában tarkálló család.

Érzelmek: Szerelem

Ült a szoba mélyén .. halkan világított egy kis lámpa fénye és emlékek sora tört fel benne:
...egy mosoly, mely szemei sarkában bujkál...kedvenc vízesésem tükre szemeiben szikrázot.... lengtünk a kötélen,mint megannyi kóbor kölök, és nevettünk.. szikrákat szórt a napfény a hullámokon, melyeken a gáton átfutottunk... aztán sétáltunk tovább, kéz a kézben, mint két iskolás diák, aki nem akarja tudni , hol a séta vége, közeben történetekről meséltünk, hogy bukott egy téli éjszakán és vergősött haza dombokon, holott egyenes úton gyorsabb lett volna az út, és láttam, magam előtt a diákot... a kamaszt, aki szertelenül átbucskázik a szikrázó hóesésben. Holott tombolt a nyár, kamilla virágok virítottak a búzamezőn, miközben hazasétáltunk.Álmokról meséltünk, álmokról, mely szívünket fakasztja, álmokról mely új életet ad a létnek.Aztán vált a kép, mikor asszonyként ölelt csókolt, s mosolygós szemében megcsillant a nap.Szeptember volt már, a halvány sugarakkal ontotta ránk a fényét az alkony, és mégis lángolt a szivem...
Hogy mi a szerelem, én megmondani nem tudom, csak érzem, hogy mikor lehunyom a szememe őt látom, az ő mosolyát hallom, az ő szikrái jelennek meg a tündöklő égen.
Szerettem? nem tudom. szeretek? nem tudom. csak érzem finom csókját, mely ajkam érinti és játszik ajkammal, mint finom liliomszállal.Puhán csókolja, nem vadul, nem kér nem követel, csak megérinti, mint fűszálat a lenge szellő.
Szerelem? nem tudom. Csak mikor átölelem lélekkel, mintha újra egész volnék. Mintha sosem szüntem volna meg, mintha örökké élnék.
Mikor múlik el? tán soha, tán mindig minden mozdulatban, minden érintésben.De a szeme....a szeme örökké elkísér utamon...
Szerettem? nem tudom.Csak emlékezem a pillanatokra, melyek boldoggá tettek Vele...
Csendes szobábanhalkan mereng a bölcs és irigyli a fiatalságot, ki még tud lángokkal lobogni örökké...

Érzelmek 2. Bánat

"Mikor bánatos mindig elővesz egy könyvet, és elmerül a mesék világában, hogy felfedezze újra a Reményt.A bánatsarok kis szobában halkan kattan az olvasólámpa kedvenc fotelja mellett. Felüti suhogó lapos kis fantázia világot,majd könyvillatú ábrándba merül.
Volt mikor félt ettől a szobától. Nem érezte a bánat értékét, pedig mily sok bánat létezik...
Bánat, mikor meghal valaki, kit nagyon szeretett.Elveszettnek érzi az érintést, a szavakat, melyek meghatározták. Nem látja be mért kellett így szeretni, hogy az elvesztés ekkora hiányt okozzon. Aztán rájön, hogy az őszinte szeretet a bánat által nyilvánul meg. Hisz Önnön magát siratja s nem az elvesztett embert.Tudja, neki már megadatott a felejtés áldása. Ő már szebb úton jár.
Bánat,mikor megsebzett valakit, holott nem akart sebet ejteni. Sajnálja, hogy kimondta a szót, szégyelli magát, mert másnak fájdalmat okozott. Aztán rá kellett döbbennie, hogy igazából ezáltal ismerte meg a másik szeretetét, és a megbocsátás örömét, a bocsánatkérés csodáját.
Bánat, mikor elmegy a kedvesünk. Aki fény volt sötét kamrák mélyén. Újra sötét kamrába zárja Önnön magát, csak ne kelljen érezni azt a szívet- lelket szorító fájdalmat. Mikor fizikálisan úgy érzi kitépték szívét, lelkén egy egy darabját. Tán ez a legszörnyűbb bánat, mert ebben a bánatban elveszett a remény. Hisz véget ért valami megfoghatatlan érzés, mely bevilágította Őt. Becsapottnak érzékeli a világot, mely fényével átverte. Sötét a nap is, mely alatt él... Ám a mesék lassan elhiteti vele, hogy szebb a világ, ha meri nézni. S rádöbben, hogy bánata legméllyén ott bújkál a remény.Miután kiüríti bánatpoharát, összetört cserepeit eldobva lassan eltűnik az árny, hogy átadja helyét a hajnalcsillag sugarának.
Csendesen becsukja ódon illatú meséskönyvét, halk sóhajjal lekapcsolja a lámpát, széthúzza szobája kárpitfüggönyét..gyönyörködve csodálja a hajnalfényt...."

Érzelmek 1. A félelem

Az érzelem nem egy üres szó.. hanem túl sok a tartalma.

"Üres szoba magányában csendesen üldögélt hintaszékében. Élete szeme előtt jelent meg, mintha egy mágikus varázsgömbön keresztül nézte volna. Ma már nem tudja megmondani mi volt a legnagyobb félelme.
Gyermekként félt, a sötétben megbúvó árnyaktól, rókától, hogy majd elrabolja.Ám mivel rettegésénél nagyobb volt a kíváncsisága, ezért megnézte mi húzódik az árnyak mögött és rá kellett döbbenie, hogy azok csak apró bokrok, vagy épp egy cicus, aki éjjeli sétáját végzi.
Aztán félt az álmoktól, melyek mint lidércnyomás ragadták őt messze a földi világtól. Az álmoktól, melyben gonosz volt és számító.S bár tudta mi helyes és mi nem, inkább pusztító haragjában ölt, élvezte ahogy a félelem kiül az emberi arcokra, az összetört roncsokra, embertetemek kínjait élvezte.Félt a démonoktól, akik hallgattak szavára, mert rettegtek tőle és végül félt mindezekből felébredni.Aztán megtanult repülni álmában, megtanult segíteni és ölni a démonok seregét, megtanult parancsolni és figyelte, ahogy az emberek arcáról eltűnik a félelem és elöntötte szívét a vágy, hogy ezt a kifejezést mindig láthassa.
Aztán félt egyedül lenni.Míg meg nem ismerte a csend hatalmát, ahol a gondolatok sebes szárnyon viszik a hirt. Hozzák a vágyakat és érezni lehet az élet lüktetését. Már látta, hogy az üres szoba is fénnyel tölthető be, csak ki kell nyitnia álmai kapuját s a képek megelevenednek.
Aztán félt a változástól, mely mindig szükségszerűen jön.Félt az új megtapasztalástól, mert nem tudott felkészülni a változásra.Majd észrevette, hogy a változás jó, hisz az maga az élet, mely át és át fon minden úton és magában hordja a reményt, mely egy olyan fénylő csillag, mely átsegíti a változás nehéz időszakain.
Aztán félt a magánytól. De rá kellett jönnie, hogy nincs magány. Csak az emberek túl sokat tartanak róla. Rá kellett döbbennie, hogy az igazi magány, ha valaki képtelen szeretni önnön magát és ezáltal másokat is.
És a legnagyobb félelme maga volta félelem.Amit generált sok éven keresztül és őrzött a szivében. Hogy félni fog majd. Egy olyan félelemtől amit nem bír leküzdeni. Ami lebéklyózza és sötétségbe zárja kastélya börtönébe űzi a fényt, melyet a tapasztalás útján az életében megtalált. Félt a jövőtől, hogy képtelen lesz megváltoztatni a félelemei miatt és ezek kordában tartják. Félt hogy nem tudja megmenteni szeretteit, mikor eljő az ideje.Hogy nem lesz bátorsága legyőznie önnön magát.
Még mindig fél. De rájött, hogy félelmei előreviszik az úton, melyet be kell járnia.Nincs választása a dolgok felett, de azt megválaszthatja, hogy miként jár az úton.
Már nem fél a véletlenektől, mert megtanulta, hogy nincs. Már nem fél a találkozásoktól, mert tudja, hogy azoknak meg kell történnie.
Az emberek túl nagy feneket kerítenek a félelemeknek.S ezáltal uralkodik felettük.Pedig az érzelmek kastélyában csak egy szoba van a félelemnek a többi szoba mellett. Néha kinyílik ajtaja, benéz rajta a lélek, és tudja, hogy jó hogy van ilyen szoba.
Csendesen állt fel a hintaszékből,mosoly bujkált szemében."