szivszava: 2012

Van, hogy annyira szeretsz, hogy képes lennél a világod feladni. De kevésbé szeretni meg sem éri. Vagy égsz és élsz, vagy nem is szeretsz, hanem birtokolni akarsz. Az igazi szerelem, nem kér viszonzást, nem kéri a sajátját. Az igazi szerelem csak adni tud. Nem fél az elvesztés fájdalmától, hisz akit szeret soha nem volt az övé. Az igazi szerelem, tudja, hogy soha meg nem szűnik. Mert igazán szeretni csak önzetlenül lehet, mikor a másik kiváltja belőled azt a jót, amire te igazán érdemes vagy. Kinyitja a kiskapukat és így tudod általa szeretni a világot is miben élsz. Megtanítja neked, hogy képes vagy szeretni, képes vagy úgy érezni és ezáltal képes vagy boldog lenni. Nincs véletlen. A szerelem érzése fantasztikus. Nem kér, nem vár, nem türelmetlen, nem akar birtokolni, nem akar semmit, csak egyet : adni. Így adja meg neked a szerelem az örök boldogságot. a szerelemben nincs büszkeség. A szerelem csak adni képes. Elvenni képtelen. Mert az szeret csak igazán, aki képes elengedni, aki képes mosolyt csalni az arcodra, csupán a gondolat erejével. A szerelem nem keres lélektársat, nem keres semmit, egyszerűen a szerelem csak megrohamoz, ledönt várat, falat kastélyt, és befészkeli magát a szivedbe. Ha elfogadod boldoggá fog tenni, de ha küzdesz ellene, megkeseríti napjaid és önzővé fájóvá fog tenni. Hát, csak fogadd el, ha jön az érzés, nem kell mást tenned. Van hogy kis ideig időzik a szívedben, van hogy hosszabban. De soha ne ellenkezz vele, mert az nagyon fog fájni. Hagyd hogy átjárjon. Élvezd, hogy tudsz szeretni, szerelemmel adni mindent. Mosoly fog játszani az arcodon, a szemeid életszikrákkal telnek meg és sugározni fogsz. Hagyd magad. Örülj. Az igazi szerelem ritka kincs, csak a tiszta szívekben képes időzni. Ha meglátogat, ne engedd, hogy a bizalmatlanság, a féltékenység és a harag megmérgezzék. Viszont, ha egyszer úgy dönt el akar menni, hagyd hogy elmenjen, hisz annyit adott neked, ne akard megtartani. Mint hogy jötte sem rajtad múlik, így mikor elhagy téged, az se rajtad fog múlni. Fura ürességet hagy majd maga után, amit ki tud tölteni a viszonzott szeretet érzése, de ha ez nincs, csak üresség marad. Olyankor vigyázz nagyon, mert befészkelheti szivedbe magát a magány és a félelem. Ne engedd. Töltsd meg szíved másfajta szeretettel és gondolj arra, milyen jó volt szerelmesnek lenni.

Mesét mesél a szél és a vén mesemondó. Fák halkan suttogták a szellemek dalát, és a pipa füstje édes illattal árasztotta el a tisztást, hol a harcosok megpihentek. Vadászni indultak, a tél beállta előtt még utoljára. Az öreg mindig elkísérte őket, szerették hallgani meséit a régi időkről, mikor még kőházakban éltek és nem kellett vándorolni a szellemek által kiszabott úton. Mert volt ilyen idő. Az öreg megtanulta öregapjától, hogy hogyan kell építeni ilyen házakat, bár már ő sem lakott ilyen házban. Álom volt csupán hogy egyszer eljutnak a Hazába és végre békét lel kóbor lelkük. A tábor alig fél napi járóföldre volt még csak, de ott az asszonyok és gyermekek közt nem lehetett a harcos szívnek ily meséket hallani. Nem lehetett az asszonyok előtt sebezhetőnek mutatkozni, hisz akkor ők is elvesztették volna a hitüket, hogy egyszer majd véget ér az út. Mind a tábortűz körül ültek, az őszi alkony utolsó sugarai világította meg a napcserzette arcokat.
-Az istenek akarata volt. Akkor kezdődött minden, mikor a hó belepte a tájat, alig akart megszületni, az asszonyok már feladták, azt hitték ez a test sem fogja bírni erejét, kiről a csillagok azt jövendölték az igaz szív útjára vezeti népét. Már két test halt meg a családban s velük az anya is. Ám a jós bízott a szellemekben és tudta, hogy meg kell születnie az úrnőnek, vagy úrnak az istenek erejével és bölcsességével. De a jós sem számított arra, hogy e gyermek csak a fele erőt fogja birtokolni, mert lelke kettészakad.Igen kettészakadt, mikor már mindenki feladta a reményt, a nap is véres csíkot hasított az ég boltozatján az asszony üvöltött és felsírt a gyermek. Boldog örömmel fogadta a nép az új papnő születését. De a sámán borús volt. A szellemek megmondták neki a születés pillanatában, hogy a gyermek csak a fél lelkét birtokolja és csak akkor lesz újra egy, ha a másik fele is megszületik, bár így is hatalmas erővel rendelkezett. A vén látó nem szólt senkinek. Várt és örült a néppel, aki körülrajongta az apró csecsemőt. Majd végignézte, ahogy növekszik a gyermek és vele nő az ereje. Ahogy játszik az emberekkel, látta a szívük gondolatát és kihasználta azt, makacsságával nem járt bölcsesség, józanság és szelidség, ahogy az elvárható lett volna egy ily ősöreg lélektől. Ígyhát tudta a bölcs öreg, hogy tennie kell valamit, egy napon ellopta a gyermeket, egy távoli helyre vitte, hol nem ismerik és nem lesik szavát. Jót tett ezzel, bár a tettéért megbűnhődött, megfizette az árat, hisz a kis két esztendős gyermek érezte a hiányt, a lelke másik felének hiányát, melynek ugyanolyan erős testbe kellett születnie, mint az övé volt. Így távol a családja vérétől és erejétől hamar megbetegedett, démonok kínozták éjjel, láz nappal. A sámán nem tudott mit tenni. Szenvedett a gyermekkel, átvette lázát, fájdalmát, hogy megóvja. S végül, mikor talált a gyermeknek egy családot, kik a szeretet erejével vették körül és megvédték, belehalt a sok fájdalomba. Titkát nem vitte magával a szellemek útján, hanem továbbadta azt a bölcs öregasszonynak, ki unokájának fogadta a papnőt, ki az istenek erejével bírt. Gyorsan telt az idő, ahogy az lenni szokott, mikor egy gyermek növekszik. A bölcs asszony megtanította a leányt mindenre, mit csak tudott, ápolta lázálmaiban, virrasztott mellette, mikor démonokkal küzdött. Aztán egy nap elmúltak a lázálmok, megszüntek a látomások, a harcok, és az asszony tudta, hogy végre megszületett a lélek másik fele. A leány cseperedett, az öregasszony félt. Nem árulta el titkát. Gyógyteákkal csökkentette a gyermek képességeit és erejét. És védte, amennyire lehetett. De nehéz dolga volt. Önmagától nem tudta megvédeni a gyermeket, ahogy a tűzlelkétől sem. Így mikor elérte azt a kort, visszavitte szülővárosába a leányt és beadta tanoncnak. A gyermek szép volt és gyors észjárású, szívesen fogadták a papok tanítványul. Mosolyával mindenkit levett a lábáról, de a bölcsesség nem párosult a szépséggel. A leány hiú volt és durva, szívesen vívott a fiúkkal a téren, játszott velük és birkozott. Ugyanakkor nem akart soha rosszat, mégis valahogy mindig bajba keveredett. Sokszor fenyítették meg ezért, de mitse használt, mert csak erejét és makacsságát növelték. A papok hamar felfedezték a leányban lévő erőt, és nem tudták mire vélni. Rajzai és szavai az emberek szívéig hatoltak és látta őket. Néha féltek a szemébe nézni, mégis, ha beletekintettek egy mély tó ölén találták magukat, hol béke van és megnyugvás. Aztán egy napon, mikor a leány betöltötte a húsz esztendőt ismét eljött az öregasszony, és elárulta a papoknak a titkot, hogy Ő az a gyermek, akit annak idején elloptak tőlük, ő az a leány, aki elhozza a megváltást a szíveknek és békét teremt az istenek erejével, meggyógyítja a haldoklót és mindig látni fogja az emberi szívekben rejtőző igazságot. De elárulta a titkot is, hogy a leán a léleknek csak a fele, amikor eljön az idő a két lélek egyesülni fog és beköszönt a békekor, de ára lesz, amit az ősöreg lélek akkor már tudott, mikor beleköltözött ebbe a testbe, mely gyengének néz ki ugyan, mégis az egyik legnagyobb hatalommal bír. - Járon mester itt felsóhajtott, mélyet szívott pipájából majd a fiatal arcokra nézett, akik tudják mit jelent szeretni, tudják mit jelent otthagyni valakit és elszakadni hazától, szülőföldtől, állandó vándorúton lenni, egy jobb reményében. És most pont azt a mesét kell nekik elmondania, ami nem a reményről szól. Mert az istenek nem mindig szép történeteket mesélnek, mégis végtelen a bölcsességük, melyekkel az embereket irányitják, hogy önmaguk szabadsága szerint, újra istenek lehessenek. -
- Folytassa Járon bátyám, egy testvér talán a lélek másik fele? Hol vannak már azok az idők, mikor tudtuk, hogy vannak istenek a Teremtő mellett? Már csak hihetünk bennük, de nem látjuk őket.
- Vannak most is köztünk, ne legyél hitehagyott Fiam. Hosszú út vár még Rád, ki tudja mikor lesz szükséged a védő állatodra, kinek szimbólumát nyakadban viseled? Ne légy hamari.
- De bátyám, a testvérem igazat szólt, mért mesélsz nekünk olyat, hogy papok, meg papnők, kik az istenek szolgálatában áltak, vagy isteni erővel birtak. Hol vannak már ezek az erők? a sámán beszél néha szellemekkel, látjuk, így elhisszük. De amit te mondasz csak mese.
- Akarod hallani a történetet vagy inkább hallgatjuk a tűz ropogásást és farkas testvéreink hívó szavát a teliholdnál? -.... csend ülte meg a harcosok gyűrűjét, néhányan zordan néztek a két türelmetlen ifjúra, és azok tudták már hol a helyük. De mint a fiatalokban bennük sem tudott meglenni a hallgatás bölcsessége, az első vadászatuk volt. Az öreg még szívott párat a pipájából...
-A leányból nő lett, majd asszony, és özvegy. Túl hamar megözvegyült. A papok úgy látták, akkor kapja meg lelke másik felét, ha férjhez adják. Ám nem igy lett. A lélek elpusztította a férfit, ki nem volt a társa. Kéjla majdnem belehalt a fájdalomba, hogy ő tette ezt, elbujdosott. Elhagyta a várost, elhagyta a népét. Nem hitt már semmiben, Önnön magában sem. Nem lelt békét. Vándorolt éveken át. Aztán találkozott valakivel. Egy pásztor volt csupán, meggyógyította Kéjla összetört szivét és újra értelmet adott életének, megtanulta mellette, hogy értékes élnie, értékes az a tűz, mely benne lobog. Kéjla azt hitte végre megtalálta lelke párját, bár legbelül halkan nagyon csendben érezte, hogy nem így van. A pásztor tudta, hogy nem így van, hogy csak időszakos az ő küldetése, hogy megsegítse a leányt. Így erőt vett magán és elküldte Kéjlát. A papnőnek fájt az elválás, azt hitte belepusztul a szíve, kettétört nincs tovább, mégis a pásztor elültetett egy magot, melyet már nem lehetett kiirtani a szíve emberi feléből, tudta, hogy dolga van és van ereje, hitt önnön magában és a sorsában, melynek be kell teljesednie, melyet maga választott, még születése előtt. Így felvette ősi ruháját és elindult újra haza, az otthonába, ahol tudta, hogy várnak már rá, hisz elviheti a reményt, mely már kihalt az emberekből. Útközben sok lelket meggyógyitott, hol jószóval, hol fájdalommal. Már nem akart kitérni sorsa elől. Egy éjjel, mikor épp egy társasággal ült különös érzése támadt. Valaki figyelte. Feléfordult és meglátta a mélységet, melyet mások látnak az Ő szemében. Megérezte az igazi erőt. Mint súlytás szakadt rá, majdnem összeroppantotta a felismerés és a félelem. Menekülni akart és elfutni, a tekintet elől, a mélység elől, de lebékjózta lelke. Nem volt menekvés és ezt ő is tudta. Szenvedett eleget, hogy segíthessen és lásson. Hadakozott még egy ideig, majd odament a harcoshoz és megérintette szívét. Több volt ez mint egy pillanat és kevesebb mint egy pillantás. Innentől bármerre ment már érezte a hatalmat, és mint egy feneketlen tó úgy települt lelkére a fájdalom. Üvölteni akart futni, s futott is a dob erejével és hangjával szárnyalt világokon át, de már nem csenevész madárként, hanem igazi Főnixként, mert már érezte a legbelső erőt és a bölcsességet. Már nem volt külön, csak egy. De nehogy azt higgyétek ám harcosok, hogy nincs meg minden nőben ez a szív. Mert a mese még csak most kezdődött. - fenyegette meg a pipa szárával hallgatóit a vénember.
- Persze. Összeházasodnak, meglesz a nászéjszaka és boldogság a mese vége...- morgott ismét az ifjú harcos, kinek alig pelyhedzett az álla, és a nőkben még csak a csalit látta, és nem a szivet és bölcsességet.
- Ha ilyen egyszerű lenne az istenek ereje, akkor bele se kezdett volna Járon apó. Figyelj és okulj, vagy menj aludni. - intette meg egy idősebb harcos csendes szóval.
- Jól mondod Farkas testvér. Nem volt ilyen egyszerű, hisz a Harcosnak is be kellett járni a szenvedés és fájdalom útját. Meg kellett vívnia a saját harcát és el kellett hinnie Önmagának, hogy már megtalálta, amit keresett. Mert ő tudta, hogy pap és azt is mire hivatott. Mégis harcos volt. De ő birtokolta a bölcsességet, a kitartást és a szerénységet, viszont a szív hatalmas erejét csak az asszony mutathatta meg neki. És meg is tette. Mindketten féltek. Féltek, mert tudták, hogy sorsuk elkerülhetetlen és csak csöppnyi boldogság adatik nekik. Érezték a szívükben az áldozat erejét, amit meg kell hozniuk még. A pillanatoknak éltek. A pillanatok örömének és hittek benne, hogy ez elég, hinni akartak benne. De a Teremtő másként rendelte, nem ezért születtek a világra, hanem, hogy egyesüljenek. Most figyelj ifjú harcos, mi az igazi szeretet, mikor nem önmagad , hanem a másik boldogságát keresed. Halld a búcsú szavaikat. ...
- Hosszú útra megyek. Harcolni.- mondta az ifjú törzsfőnök.
- Menj, ha menned kell. Én várni foglak.
- Ne tedd. Érezd a pillanatokat. Keress mást.
- Nem lesz pillanat nélküled. És mégis fogadd áldásom. S ha már nem leszek, mikor visszatérsz keress más nőt, érezd, hogy élsz és szeress valakit, aki úgy tud szeretni, mint én szerettelek volna.
Márcsak egy utolsó ölelés volt, de nem mertek egymás szemébe nézni. Most nem. Nem lett volna hozzá erejük. És a háború nem tartott sokáig, mert az ellenség hamar feladta a küzdelmet a halált vágyó harcosok előtt. Bölcs vezérük megóvta őket higgadságával és furfangjával. Mert hazavágyott, bár érezte a hatalmat, mely új szárnyakat adott karjai erejének. Érezte a szívét is, és látta már másokét is. Mégse térhettek vissza, másfele szólította őket a kötelesség, az adott szó. ÉS nem tudták mi történik a Szent városuk falai közt, azt hitték a magas hegyek, piramisok megvédik. Ám otthonukat megtámadták, a papnő összeszedte az ottmaradottakat és menekülniük kellett, méllyen a föld alá, láng égette a várost és tűz volt mindenfelé. Démonok támadtak rájuk, megtestesült démonok. Sokuk ember testében született és magában hordozta a lelket, ki csak a pillanatra várt , hogy támadhasson. Azt hitték megölhetik végre az embereket. Kéjla hiába hívta megtestesült szellem farkasokat és sárkányokat a gyengék védelmére, a démonok serege kiapadhatatlannak bizonyult. És ekkor rájött Kéjla az igaz hatalmára, hogy a szív ereje képes volt megölni a lelket, megsemmisíteni örökre rabláncra fűzni a halál vizében. Akiket oda leláncolt,azoknak többé már nem volt hatalmuk, mert magába szívta a haragot és átformálta. Igen, az ősöreg léleknek ez volt a tehetsége. Bírt a szív minden erejével, pusztító kegyetlenségével és felmagasztaló jóságával. Halálhozó lett a neve, az ezerarcú Sárkánykígyó, Quecaquoat. Ki elpusztította és összeroppantotta a nagyravágyó Atlantisziakat erejével, harcával, szerelmével és fájdalmával. Ők születettek újjá két testben, mert megjósolták a csillagokban születését, mikor a démonok újra egyesülnek. A Démonok, kiknek egyszer vezetője volt, de elbukott a szerelem oltárán, a Teremtő akarata szerint. Csak a halál a megváltás számára, mikor ismét egy a két lélek, mikor a Démon és az Angyal egységet alkot a Teremtő akarata szerint. Mostmár tudta mért született két testbe. Mostmár vágyta a halált. De tudta a küldetését és azt, hogy a Teremtő akarata Szent. Meglátta a bölcsességet, melyet csak a másik lélek adhatott neki. Mert bár kettő, mégis egy és örök. Fájt a szíve, majd beleszakadt a felismerésbe és mégis tudta, eljön még a békeidő. Tudta, érezte és vágyta..... -
A tábortűz fénye halkan pattogott az elméllyülő csendben. A teli Hold áldása árasztotta meleg fényét , a farkas testvérek éneke fejezte be a történetet. Most senki nem szólt, hisz már mindenki tudta a mese végét. Emlékeztek rá. Azt a legendát sokszor hallották már. A hosszú békeidőről szólt, a Démonok legyőzésésről, a sárkányok eltűnésésről a világból, a Harcosok visszatértéről, az áldásról.... majd egy Harcos összetört szivéről, kinek karjai közt halt meg szívenszúrt kedvese, kit a népe ölt meg áldozatként. Önmagát adta a gyermeke helyett. Az isteni dühről, lerombolt templomról és a vándorlás kezdetéről, a béke áráról és a szívről. Most mindőjükben ott dobogott a szeretet lángja, melyet egy asszony áldozata árán kaptak meg. S ennek az asszonynak a neve: édesanya. Ki mindig meghal egy kicsit, mindig ad és soha nem kér. S az ifjak elszégyelték magukat, rájöttek, hogy a nő, a legnagyobb kincset hordozza, életet adhat és szerelmet, amivel büszkévé és apává tehetik őket. Mert minden ember az istenek erejét hordozza önmagában, és egy isten nem fér el egyetlen testben...

szivszava

a kastély

2012. március 12., hétfő

2012. február 15., szerda

Mond...

Valahol

2012. február 3., péntek

A szerelem

2012. január 28., szombat

A Bölcs meséi - a vándorlás kezdete...

2012. január 18., szerda

Alfa...