"Mikor bánatos mindig elővesz egy könyvet, és elmerül a mesék világában, hogy felfedezze újra a Reményt.A bánatsarok kis szobában halkan kattan az olvasólámpa kedvenc fotelja mellett. Felüti suhogó lapos kis fantázia világot,majd könyvillatú ábrándba merül.
Volt mikor félt ettől a szobától. Nem érezte a bánat értékét, pedig mily sok bánat létezik...
Bánat, mikor meghal valaki, kit nagyon szeretett.Elveszettnek érzi az érintést, a szavakat, melyek meghatározták. Nem látja be mért kellett így szeretni, hogy az elvesztés ekkora hiányt okozzon. Aztán rájön, hogy az őszinte szeretet a bánat által nyilvánul meg. Hisz Önnön magát siratja s nem az elvesztett embert.Tudja, neki már megadatott a felejtés áldása. Ő már szebb úton jár.
Bánat,mikor megsebzett valakit, holott nem akart sebet ejteni. Sajnálja, hogy kimondta a szót, szégyelli magát, mert másnak fájdalmat okozott. Aztán rá kellett döbbennie, hogy igazából ezáltal ismerte meg a másik szeretetét, és a megbocsátás örömét, a bocsánatkérés csodáját.
Bánat, mikor elmegy a kedvesünk. Aki fény volt sötét kamrák mélyén. Újra sötét kamrába zárja Önnön magát, csak ne kelljen érezni azt a szívet- lelket szorító fájdalmat. Mikor fizikálisan úgy érzi kitépték szívét, lelkén egy egy darabját. Tán ez a legszörnyűbb bánat, mert ebben a bánatban elveszett a remény. Hisz véget ért valami megfoghatatlan érzés, mely bevilágította Őt. Becsapottnak érzékeli a világot, mely fényével átverte. Sötét a nap is, mely alatt él... Ám a mesék lassan elhiteti vele, hogy szebb a világ, ha meri nézni. S rádöbben, hogy bánata legméllyén ott bújkál a remény.Miután kiüríti bánatpoharát, összetört cserepeit eldobva lassan eltűnik az árny, hogy átadja helyét a hajnalcsillag sugarának.
Csendesen becsukja ódon illatú meséskönyvét, halk sóhajjal lekapcsolja a lámpát, széthúzza szobája kárpitfüggönyét..gyönyörködve csodálja a hajnalfényt...."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése