Sütött a Hold, mint már annyi éjjen át, a tó felszínén némán suhantak a visszatükröződő lámpák fényei…
Egy öreg kivágott fa rönkén két fiatal csendesen suttogta egymás fülébe a tiszta szerelem halk búgását…
Szimfóniát szórt nekik az öreg Fűzfa hosszan lenyúló vékony karjai…
Telet mutat a tükör megtört fénye, vadkacsák néma sipákolással, bús szárnycsapásokkal köszöntik hangos szomszédaikat…
A Fűzfa csendesen aludt, de szívében még élt, mikor fiatalként ültették...
Sok Szentivánéji tűzijáték fényei, melyek néha megperzselték lekonyuló ágait…
Párok s éjjek fonódtak egybe, gyermekek kacagása…
Nyarak zsámbéka, mely lábainál nevelte a kacsák ifjabb nemzedékét…
A tavasz zsongása, az idő fásult múlása…
Egy kék szem suhant át a tájon, fel akarta fogni, az élet zsongását, az idő múlását…
Hátát némán fektette az öreg Fűz szívéhez…
S érzett… Újra élt…Csend és Béke…Isten létezik …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése