Kelta farkas

Szomjazó farkasként

szeled erdő sötét mélyét.

Nem tudod, mikor léptél be,

s nem látod az út végét.

Szemed izzó éhségben

tükrözi a fenevad magányát.

Bundádban a szabadság szele,

talpadban a megtett út.

Csontjaid fáradtsága-

újult erővel tölt el.

Sárga szemeidben a fájdalom tava

szívedben a megtört lélek.

Falkád kivetett harcosa...

A szél most feléd fúj,

érzed a friss meleg vért,

ahogy agyadba ömlik,

a vadászat ősi íze.

A Hold kitelt ;mégis

felhők fátyla takarja el.

Az éj csöndesen ölel magába,

már látod az ifjút,

mintha rád várna.

Lelapulsz, figyelsz,

zsigereidben a gyilkosság vágya.

Egy ugrás, egy harsánynak tetsző

csendes roppanás.

A kiömlő vörös manna

már testedet táplálja.

Üveges tekintettel néz Rád a halott.

Minden fájdalmad beleadod.

Szakad, reped, üvölt

a hús, a csont.

A Vére áztatta bundával

kapod fel tekinteted...

Jeges fénnyel les Rád a Hold.

Szégyen? Magány?

Torkodban ősi hang

reszket, kitör!

Sírsz.

Áldozatod megdermedt

teste mellett ülöd

Önnön gyászos torod.

S valahonnan tiszta

patak ízét viszi

feléd a szél...

Csörgedező

tiszta

forrás.

Lemossa

haláltól

lucskos

tested.

ÉLSZ.